Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ EURÓPAI CSALÁD VÁLTOZÁSAI (Németh András) 

Minden kultúrában megfigyelhető a férfi-nő kapcsolat valamilyen intézményesített formája, amely a gyermekek felnevelésére irányul, és emellett gazdasági és egyéb jellegű együttműködésben is megnyilvánul. Az emberi kapcsolatok elemi egységeként minden kultúrában. megjelenik a család, mely együttműködés szélesebb társadalmi szövetségekbe~ többek között a nemzetiségi, rokonsági rendszerbe illeszkedik.

   A napjainkban a család fogalma a hétköznapi nyelvhasználattói a különböző tudományok, illetve a jog és közigazgatás által használt meghatározásokig bezárólag a szülők és a velük együtt élő, még nem önálló gyermekeik csoportját jelenti. A modem korra jellemző alapvető típus: férj, feleség és gyermekeik alkotta, az ún. kétgenerációs, nukleáris család, amely családjogi szempontból a férj és feleség családi életközössége. Ez a családtípus a modem társadalom legalapvetőbb, polgári-jogi normák által szabályozott csoportja. A két generációs nukleáris család, illetve családháztartás a többi társadalmi csoporttól elkülöníthető jellegzetes jegyekkel jellemezhető. Az emberi magánélet szférájában tartozó gyermekek és szüleik alkotta élet-, illetve gazdasági közösség, amely a családjog előírásainak megfelelően a szüló1c, illetve házastársakat kötelezi közös gyermekeik gondozására és nevelésére. A továbbiakban tekintsük át a család mint alapvető nevelő közösség különböző történeti típusait és jelenlegi formája kialakulásának f6bb folyamatait. 
 

A középkori háznép 

A középkor századaiban a családnak 'a mai egyedi kis családokból, illetve azok köré szerveződő rokoni kapcsolatok álló hálózata nem létezett. A mai család előzményeit jelentő közösségi forma a "háznép" (háztartás, illetve háznép, udvartartás, klán, nemzetség), a nagyobb, egymással vérségi, illetve függőségi kapcsolatban álló embercsoport együttélése. A középkor és a kora újkor Európájában a ház a görög "oikosz" -fogalomhoz hasonlóan tehát háztartást és családot egyaránt jelölte. Egyrészt magában foglalta a ház javait, a vagyont, illetve a vagyon (beleértve a házhoz tartozó szolganép) öröklésének sajátos szabályok szerinti rendjét, másrészt jelentette a "ház urának" alárendelt összes személy családi kapcsolatait: házastársától, a "ház asszonyától" a gyermekeken át az egyéb családtagokig és a szolgákig bezárólag. Míg ennek a középkori eredetű családszövetségnek bizonyos elemei az európai főnemesség körében mind a mai napig megfigyelhetők, addig a kézműves és paraszti "háznép" a következő évszázadokban fokozatosan átalakul, és megformálja mai értelemben vett család különböző jellegzetes típusait. Az ősi gyökerekre visszavezethető nemesi családszövetségnek Európa különböző régióiban megfigyelhetők eltérő vonásai is Az európai nemesi családok korabeli elnevezése (casa, ostal, domus) szintén nem a mai értelemben vett családot, hanem több egymással rokon családot, családok egész halmazát jelezte, amelynek tagjait az apai ági (patrilineáris) rokonság kötötte össze. Ennek késő középkori tagolódását jól mutatja Fügedi Eriknek a magyar nemesi családok sajátos vonásait bemutató munkája. 

   Eszerint a nemesség családi kapcsolatainak alapvető társadalmi egysége nem a mai értelemben vett család vagy háztartás, hanem a klán (generatio): "az egy őstől vér szerint leszármazottak összessége, de birtok esetében csak a leszármazott férfiak összessége, ők mindig az apa családját követik".3 A korabeli társadalom patriarchális jellegéből adódóan a hatalom az apa kezében összpontosul. Fiait - akár kis-, akár nagykorúak - megfenyítheti, sőt börtönbe is vetheti, ősi birtokait fia nevében is elidegenítheti, fia birtokrészét is, fiát maga helyett túszul ejtheti. Az elmebeteg fiú feletti apai hatalom nem szűnik meg, az egészséges fiú felett is csak akkor, ha az apa birtokait-fiával megosztja, hűtlenségbe vagy fogságba esik. Az apai hatalom egy pontra nem terjed ki, fiát nem tagadhatja ki.

   Az apa kötelezettsége gyermekei: fiai és lányai felnevelése (élelmezés és ruházás), a fiúknak a birtok megosztásával, a lányoknak a kiházasítással történő önállósítása. Az apa és a fiúk közötti birtokmegosztás rejtett módon magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a birtokot megtartsa és átörökítse. Amennyiben az apa halálakor kiskorú fiúkat hagy hátra, legtöbbször az apa által kijelölt gyám védi annak érdekeit. Az anya a patriarchális családban háttérbe szorul. A nemesség átörökítésében az anya társadalmi státusa nem játszik szerepet. A nő sose válik a férfihoz hasonló teljes jogi személlyé, miután a házasság folytán kiszabadul az apahatalma alól, bekerül férje hatalma alá. A házasságkötés egyetlen akadálya a kánonjog szerint negyedízig fennálló vérrokonság. A feleség szüleitől, apai rokonaitól és a vőlegényétől nászajándékot ingóságokból álló kapott, amit gyermekei örököltek. A feleség emellett ún. hitbért kapott házassági kötelességei teljesítése fejében (házastársi hűség, gyermekszülés, háztartás vezetése) a férj jószágaiból és birtokjogaiból. A férj halála esetén a hitbérben szereplő birtokrészeket leszámítva csak annak ingóságait örökli. A házasságkötés után a feleség a férj klánjához tartozik.

   A házasságból született fiú az apa alattvalója, apjáért mindent meg kell tennie. Ugyanilyen engedelmességgel tartozik a gyámjának. A fiúk a bizonyos jogokat jelentő nagykorúságot 14 éves kortól érik el, és 24 éves korukban érik el a - a mai értelemben vett nagykorúságot jelentő - teljes nagykorúságot. A lányok a nagykorúságot 12 éves korban érik el, és 14 éves korban rendelkezhetnek esetleges birtokaikkal

   A háznép földrajzi elterjedését és társadalmi érvényét tekintve igen kiterjedt. Ez jellemezte a nemességet, elterjedt volt a városi kézműves kereskedő polgárok körében, sőt a parasztság körében is. Olyan hármas tagoltságú együttes, amelyben elsajátíthatóvá vált a középkor minden fontosabb világi és spirituális vonatkozású ismerete és szerepe: a férfi-nő, férj-feleség, szülő-gyermek, úr-szolga, mester-tanonc. A felnövekvő gyermek többfajta viselkedési mintát lát egyszerre maga előtt, ezek megtanulása megfigyelés és részvétel útján történik. A verbalitásnak, legyen az írásos, illetve szóbeli, jóval kisebb volt a szerepe.

   A faluközösségek és a városi kézművesek háztartásai átfogják az annak keretében élő emberek életének mindennapjait, természetes módon szabályozzák és rendezik szerves egységbe a háznép tagjainak feladatait, szabályozzák az egyes személyek presztízsét, a munka a pihenés, az ünnepek és a dolgos hétköznapok rendjét. A gazdag parasztok, a városi kézművesek háztartásaiban még nem különültek el egymástól a családi élet, a háztartási és termelőmunka feladatkörei. A cselédek és az inasok a ház urának és asszonyának családjával közös élet- és munkaközösséget alkottak. A háznéphez gyakran több kisebb család is hozzátartozott, emellett ' ennek kötelékébe tartoztak a cselédek élettársi kapcsolatai, a családhoz tartozó egyedülálló személyek, a ház urának vagy asszonyának rokonai, esetleg korábbi házasságából származó gyermekei is.

   A közös háztartásban élő emberek kapcsolatait az általuk végzett munka rendje határozta meg, amelyben mindenkinek meghatározott feladata volt a mezőgazdasági munkában, különböző eszközök, használati tárgyak előállításában, esetleg különböző szolgáltatások végzésében. Ebben a közös munkában mindenkinek a gyermekektől az idősekig legjobb tudása és ereje szerint be kellett kapcsolódnia, ellenszolgáltatásként a háztartás minden tagja teljes ellátásban részesült; a lakás, teljes ellátás, ruházat mellett megkapta a munkavégzéshez szükséges eszközöket is.

   A városi és falusi háznép életét szigorú patriarchális rend szabályozta. Egyedül a ház ura rendelkezett a megtermelt javak értékesítésének jogaival, felesége, gyermekei és a háztartásában élő személyek gyámja és fegyelmezője. A háziasszony önállósága és felelőssége elsősorban a háztartás vezetésére terjedt ki. A sok ember együttélése nem tette lehetővé sem az intim szféra, sem pedig az együttélésből fakadó nyílt konfliktusok kialakulását. Ehhez elengedhetetlen volt a kialakult rend betartása, a fegyelem és engedelmesség, ami nemcsak kötöttségeket, hanem az elfogadott viselkedés egyértelmű orientációs pontjait nyújtotta, és ezzel együtt biztonságot is jelentett mindenki számára. A háztartás szigorú ökonómiája az együtt élő emberek érzelmeivel "gazdálkodás" sajátos funkcionalitását eredményezi. Természetesen a házastárs, valamelyik gyermek vagy közeli hozzátartozó elvesztése, miként napjainkban, bánatot és szenvedést okozott. Azonban a dolgok kényszere a gyászolót hamar visszatérítette a megszokott rendhez. Az előírt gyász letelte után a háztartás zökkenőmentes működése érdekében legtöbbször új házasságkötésre került sor. Abban az időben, amikor megszokott volt a magas gyermekhalandóság, a gyermekhalál nem számított ritka eseménynek. A háznép racionális légkörében, amelyben még nem különülnek el egymástól a termelőmunka és a háztartás, valamint az élet és halál eseményei, nem volt helye annak a "szentimentalizmusnak," ami a később kialakuló nukleáris családot mind a mai napig jellemzi. Ez a racionális szemlélet jellemzi a házasságkötést is, hiszen annak tartóssága csak abban az esetben volt biztosítható, ha a férjnek és feleségnek megvolt az önálló életvitelhez szükséges biztos anyagi háttere.

   A háznépet továbbá a különböző életkorok és nemek keveredése jellemezte, hiszen öregek és fiatalok, fiúk és lányok, nők és férfiak közösen végezték a munkát, és együtt élték a mindennapok életét. A gyermekek és felnőttek szoros közössége lehetővé tette a viselkedési és a mindennapi orientációs minták utánzás útján történő elsajátítását. A mindennapi kapcsolatok során tapasztalt szociális és viselkedési formák hatására természetes módon, a mindennapok gyakorlata során valósult meg a felnövekvő gyermekek szocializációja, habitualizálódott viselkedésük, alakultak; ki állásfoglalásaik, és formálódott meg tudatuk. Ennek mindennapi megnyilvánulásai során természetes körülmények között (az asztal melletti ülésrend, a ruhaviselet rendje, a templomba járás során ~s az ünnepek idején) sajátították el a közösség normáit és szabályait. Ez a tanulás leskelődés és közös tevékenység során zajlott, a hosszú téli estéken hallott mesék és dalok, rímekbe szedett életbölcsességek memorizálása útján, aminek eredményeként a gyermek maga is rímbe tudta szedni gondolatait. Ehhez az alapot mindenekelőtt a közös élet apró örömei és bánatai, az élet mindennapi feladataiba való fokozatos bekapcsolódás és az annak során megkívánt értelmezések és mindazok a tanácsok jelentették, amelyeket a három, esetleg négy generáció együttélése során a nagyobbak és leginkább az idősek közvetítettek számára. Ők voltak azok, akik türelemmel és minden sietség nélkül oda tudtak figyelni a gyermekek szükségleteire és életritmusára.

   A mindennapok tanították meg természetes formában az élet minden fontos tennivalóját: az apa megmutatta azokat fiainak, az anya a leányainak. Aki nem akart a háznál maradni az vándorútra indult, vagy másik mesterhez ment tanulni. Ezt kívánta a céhszabályzat, a kézművesség férfitradíciója. A háznép élete magában foglalta még a szocializáció, a nevelés és tanulás mindazon funkcióit, amelyek később elkülönülnek majd egymástól: olyan alapvető erkölcsi tulajdonságokra nevelt, mint szorgalom, rendszeretet, takarékosság; közvetítette a' vallásos alapra épülő élet és társadalmi rend elemeit; áthagyományozta a rendi helyzethez kapcsolódó értékeket és normákat. Megtanította az elesettek gondozását (elsősorban betegek és idősek), a világi és vallási közösséghez való kötődést, a társadalmi rendbe és annak hierarchiájába való betagolódás különböző formáit. 
 

A modern kis család megszületése 

   A középkori városokban megszülető szervesen fejlődő polgárság gondolkodásmódját a 17. századtól kezdődően már felekezeti hovatartozástói függetlenül sajátos új vonások jellemezték. Egyre inkább megerősödött az e világi boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. Józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság - ezek váltak a városi polgárság fontos értékeivé. Ez a korábbi korszakokban gyökerező értékátrendeződés a reformáció terjedésével sajátos vallásos megerősítésre talált. A klasszikus polgári értékek számára vallási hátteret, ideológiai foglalatot teremtett a lutheri és kálvini tanokból kikristályosodó protestáns életideál, illetve az Angliából kiindulva egyre jobban terjedő puritanizmus. Ezek a változások fontos szerepet játszottak a család szerkezetének alakulásában, a polgári család megjelenésében.

   Luther eszméje szerint minden ember elhivatott, de az üdvözüléshez nem a vakbuzgó ájtatoskodáson át vezet az út. A harmonikus családi élet, a gyermeknevelés és a tisztes munkavégzés az, ami az üdvözülés evilági előkészítője. Miként azt Max Weber német szociológus szemléletesen bemutatja - a kálvinizmus kifejezetten kedvezett a vagyont gyűjtögető, tőkét fölhalmozó "kapitalizmus szellemének. A kálvinizmus abban a formájában, ahogyan a 16-17. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, mintegy e világi aszkézist" követelve híveitől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik, nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. Lemond minden fölösleges világi hívságról, helyette rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját értékeiről, kiválasztottságáról avagy kitagadottságáról. Életét bizonyos "aktív önuralom" jellemzi, mely sok tekintetben rokon a középkor szerzetesi erényeiveI.7.

   Mindezekből látható, hogy a protestáns életeszmény a középkori városi polgárság értékeivel összefonódva hogyan adott vallási hátteret a kapitalizmus gazdasági fejlődéséhez. Ennek a vallásos alapokon nyugvó racionális életvezetésnek, "e világi aszkézisnek" az átszármaztatása abban a korban is - mint az emberiség történelme során mindig - a szülői házban, a családban kezdődött. A családi nevelés, a következetesen puritán életmód, a szülők személyes példaadása útján a polgári középosztály gyermekeinek többségébe már korán rögzültek a fentebb bemutatott vallási alapozású polgári értékek, erények.

   A puritán ember kínos gonddal ügyel gyermekei nevelésére. Gyengédségnek, engedékenységnek nem sok jelét mutatja a családban, módszerei szigorúak, következetesek. Meg van győződve arról, hogy a gyermek jelleme a szülők "tisztességének és jó hírének" tükrözője. "Bizony, sokszor a gyermekek viselkedése alapján ítéljük meg a szülőt" - figyelmeztették a nevelési tanácsadók szerzői a 17. századi új-angliai szül6ket. Mivel ha az Istenre rábízottak közössége "hanyagságotok miatt elvész, akkor Isten nem lesz könyörületes hozzátok".

   Az ilyen szülő gyermekeit álladóan aggódva figyeli: egyfelő1 aggódik a bűnök csábítása miatt, másfelő1 pedig keresi rajtuk a "kiválasztottság", az eleve elrendeltség jegyeit. Noha meg van győződve arról, hogy gyermeke csak egyénileg választhatja az Isten által felkínált utat, mégis szilárdan hiszi: a helyes nevelés felkészítheti annak lelkét az "Isten által való megszólítottság" jeleinek felismerésére. A puritán szülő ezért -'következetes szigorral- olyan szilárd erkölcsi értékeket gyökereztet meg gyermekei lelkében, amelyek mintegy "iránytűként" mutatnak neki utat egész életén keresztül.

   A 17. században tehát egyre szélesebb körben terjed el a felfogás, miszerint a gyermek még nem érett az önálló életre, arra neveléssel kell felkészíteni. A család funkciója is átalakul: vagyon és név átadása mellett már a gyermekről való gondoskodás, nevelés funkciója is megjelenik. A szül6k egyre jobban tör6dnek gyermekeikjöv6jének megalapozásával, s ez a gondoskodás egyre inkább kiterjed a lányokra is. Az életre való felkészítést szerepét fokozatosan az iskola veszi át, amely ebben az id6ben rendkívül gyors fejl6désnek indul. Egyre több szülőknek szóló nevelési útmutató jelenik meg, amelyben a szerzők a nevelés színhelyeként az iskolát tüntetik fel, és lelkükre kötik a szülőknek, hogy gyermekeiket már korán küldjék az igazi "bölcsesség piacára" (bentlakásos latin iskolába, kollégiumba, internátusba). 
 

A 17. századi család főbb típusai 

   Az abszolutizmus századaiban az európai nemesség különböz6 csoportjait - az uralkodóktól kiindulva a szerényebb körülmények között él6 vidéki nemesekig bezárólag - címek és rangok szinte áttekinthetetlen hálózata kötötte össze. A nemesség tagjai birtokaikat igazgatva gyakorolták ősi jogaikat, illetve uralkodóik hadseregében tiszti állást töltöttek be. Részt vettek az országok nemesi önkormányzati intézményeiben: a megyegyűléseken és a tartományi parlamentekben, ápolták a nemesi társas élet szokásait. Sajátos műveltségüket a családi könyvtárakban található jogi és genealógiai könyvek, a család vagy az állam igazgatásának és kiváltságainak története, életrajzok és hadtörténetek által gyarapították. A nemes gyermekeket nevelőnők illetve gyakran teológushallgatók közül kikerü1ő házitanítók nevelik. 

   Angliában a viszonylag alacsony létszámú (a 18. század végéig a Lordok Házának kevesebb mint kétszáz örökös tagjából álló) angol f6nemesség kiváltságait csak egyenes ági leszármazottaik örökölhették. A szűk körű arisztokrácia alatt helyezkedett el az angol úriember, a gentleman nehezen körülhatárolható osztálya, amelynek legfelső rétege a főnemességgel fonódott össze, míg a másik végletet a módos gazdák és a kereskedők: képviselték, akik nagy tiszteletnek örvendtek, viszont nem voltak "előkelőek". Ennek a rétegnek a belső mobilitás a meglehetősen nagy volt. Úriemberré válásnak előfeltétele lehetett a vagyon, a kiemelkedő szaktudás vagy a személyi érdem. A 17-18. századi angol történelem alakító tényezőjévé váló "gentleman"- eszmény által szabályozott úriemberi viselkedés szabályozásában alapvető szerep jutott annak a közös viselkedési normarendszernek, amelyben a főnemesi becsület eszményei élnek tovább.

   A hagyományos Európa világában eredetileg a klérus, a papság alkotta az első rendet, bár a rendi tagozódás kereteit megbontotta, hogy a cölibátus folytán tagjait a többi rendből kellett toboroznia. A reformáció kora óta a papság számos közös vonással rendelkező katolikus és a protestáns részre tagolódik. A katolikus és protestáns országokra egyaránt jellemző, hogy merev hierarchiába szervezett államegyházak működnek.

   A zári felépítésű katolicizmussal szemben a differenciált, három fő felekezetre tagolódó protestáns világ állt. A protestáns államvallások lutheránus, kálvinista és anglikán formái alakulnak ki, amelyek államfője, uralkodója egyben az egyház vezetője is. A papság tagjainak, akik az állam sajátos státusú tisztségviselőként a szószékről is hirdették az uralkodó rendeleteit, nagy volt az állam iránti felelősségük és befolyásuk. Mivel a kolostorokat és az egyéb katolikus egyházi szervezeteket a reformáció időszakában megszüntették, a papok számát pedig csökkentették, megnőtt a protestáns lelkészek felelőssége, és kiszélesedett azok feladatköre. Legf6bb kötelességük a prédikátori munka, ami Isten igéjének terjesztését és a Biblia értelmezését jelentette. A katekizmus tanításához széles körű írás-olvasás tanításán alapuló népoktatás kapcsolódott. A katolikus iskolázáshoz hasonlóan a protestánsok is megőrizték a képzés általános humanisztikus jellegét.

   A protestáns lelkészek többsége városi, polgári családokból került ki, a hivatás elsősorban a kézműves és kispolgári réteg felemelkedésének eszközévé vált. A kor sajátos vonása a protestáns lelkészdinasztiák kialakulása. Az evangélikus lelkészek egyben az adott ország, illetve régió legjobban iskolázott felső rétegét alkotják, így a teológusok nem csupán lelkészek, hanem azokat nagyra becsült értelmiségiként is tisztelték. A papi javadalom kielégítő jövedelmet és elegendő nyugalmat biztosított az értelmiségi munkához is. Létrejött a protestáns egyházak sajátos társadalmi intézménye, a lelkészt és családját magában foglaló, a 16. században kialakuló új polgári családmodellt népszerűsítő protestáns parókia, amelyben a gyülekezet számára a lelkész felesége testesítette meg a női erényeket. A gyakran szintén lelkészcsaládból származó lelkészfeleség férjének teljes értékű segítőjévé válik. A protestáns- vidékeken gyakori sokgyermekes lelkészcsaládok gyermekei közül legalább egy maga is a lelkészi hivatást választotta, a leányok pedig gyakran lelkészekhez mentek feleségül. A minden protestáns országban tipikus lelkészdinasztiák fontos szerepet játszottak ezen sajátos értelmiségi örökség generációról generációra történő átszármaztatásában.

   Az európai rendi társadalomnak a késő középkortól kezdődően egyre meghatározóbb csoportját alkotja az ebben az időben már jelentős gazdasági és politikai erővé szerveződő, sajátosan tagolt városi polgárság. A városi társadalom élén álló gazdag, tehetősebb polgárok egyre erőteljesebben kérdőjelezik meg a nemesi előjogokat, és egyre hangosabban követelik a kiváltságos rendet megillető jogoknak a polgárságra való kiterjesztését. A nemesi születési előjogokkal szemben egyre erőteljesebben hangsúlyozzák a polgári erények, a megbízhatóság és az egyéni teljesítmény elsődlegességét.

   A középkorban a házasságkötés kizárólag két család ügyének számított. Ezt a rendet legelőször az egyház törte meg azzal, hogy a házasságot a keresztény élet szentségévé nyilvánította, és annak megkötését a leendő házasfelek beleegyező nyilatkozatától tette függővé. A kora újkorban uralkodó házasságmodell még nem tekinthető két egymást szerető férfi és nő individuális orientációjú magánéleti döntésének, hanem a két nem együttélésének és szexuális kapcsolatának egyetlen legitim, a társadalmi közmegegyezés és az egyház által szentesített és felügyelt formája, amely szoros kapcsolatban állt a rendi társadalom gazdasági és politikai rendjével és belső hierarchiájával. Ekkor még nem tekintették a házasság keretében megvalósuló törvényes szexuális kapcsolat természetes velejárójának a kölcsönös vonzalmat, a szerelmet, azt kizárólag az utódok nemzésének szempontjából tartották fontosnak. Ebből adódóan a gyermektelen házasságot társadalmi szempontból elítélték, azokat súlyos fogyatékosságnak tekintették. Az életkapcsolatok nem a kölcsönös emocionális vonzalomra épültek, a házasság csupán a kölcsönös bizalom és segítségnyújtás kötelezettségét rótta a házasfelekre. A házasság egész életre szóló feloldhatatlan köteléknek számított, amelyet csak valamelyik házastárs halála oldhatott fel. A házasságnak ez a típusa, csak abban az esetben volt tekintettel a házasfelek individuális igényeire és elvárásaira, ha azok nem veszélyeztették a család kialakult munkarendjét, a megszerzett vagyon megőrzését és gyarapítását, illetve a család házassági stratégiáját. A házasságkötés nem az egyes emberek szubjektív célja, hanem a rendi társadalom hierarchiájába való beilleszkedés kizárólagos lehetősége volt. Az egyedülálló férfiak és nők óhatatlanul az adott társadalmi csoport peremére szorultak.

   A házasságkötés és a családi élet szigorú rendje a 17-18. században bizonyos mértékben átformálódott. A házasság a reformáció korában kibontakozó új formája csak néhány elemében szakított a hagyományos formákkal. Ekkortól válik a házasság a férfi és nő kapcsolatának olyan istentől elrendelt formájává, amely az egyetlen lehetőség a keresztény ember számára az evangéliumi életideál meg valósítás-ára. A nő azonban minden erkölcsi értéke ellenére alárendelt helyzetben marad ebben az időben is. Az ellenreformáció nyomán megújuló katolicizmus nyomán jelennek meg először az esküvő és az érvényes házasságkötés azon szabályai, amelyek megkívánják mindkét partner beleegyező nyilatkozatát, azonban a családi életet továbbra is szigorúan alárendelik az egyházi normáknak és vallási előírásoknak. A házasság legf6bb célja továbbra is a házasfelek egymás iránti kölcsönös segítségnyújtása és az utódok nemzése. Az előtérben továbbra sem a házasfelek boldogsága, hanem az Isten által megszabott feladatok teljesítésére irányuló elvárások állnak.

   Az áttörést a házasságok terén csak a pietizmus hozta. Jóllehet a patriarchális család továbbra sem változik, azonban a feleséget már az Isten államát építő férj munkatársának tekintik. Ez nem csupán a nő házastárs szerepét, hanem a házasság lelkiközösség-jellegét is erősítette. Az igazán jelentős változásokat majd a felvilágosodás hozza. Jóllehet ennek hatásai viszonylag szűk körben érvényesülnek, azonban az ekkor megjelenő új elemek széles körű diszkusszió tárgyát képezik. Ennek eredménye például a 18. század végén megjelenő polgári házasság és a "romantikus szerelem". A felvilágosodás képviselői már a férfi és nő érzelmeinek összhangjára, az azonos módon gondolkodásra, a vonzalom valódi kölcsönösségére, a belülről fakadó érzékiségre, a másiknak való tetszésre, a másik teljes szívének, őszinte nagyrabecsülésének elnyerésére törekedtek. Ezek az új érzelmi motívumok képezik majd az ebben az időben kiteljesedő házastársi szerelem alapját, amelynek modellje kezdetben elsősorban a polgárság körében terjed majd el. Ezt követően válik a házasság az emberi kiteljesedés olyan formájává, amelyben a házastársak megtalálják saját önkiteljesedésük és individuális életstílusuk megvalósításának lehetőségeit is.

   Annak ellenére, hogy alapvető feladata volt a házastársi kötelességek teljesítése, ezek a kapcsolatok is számos konfliktussal járnak együtt. Ennek ellenére a válás még rendkívül ritka, kivételes esetekben következhetett be. Az ágytól és az asztaltól való elválásra csak akkor kerülhetett sor, ha az egyházi és világi hatóságok semmilyen más megoldást nem láttak a házastársi kapcsolat problémájára. Emellett a válás, különösen. a nők számára, rendkívül hátrányos helyzetet eredményezett.

   A család fejlődését vizsgáló társadalomtörténészek szerint 18. század vége a gazdasági-társadalmi viszonyainak átalakulása, a higiéniai viszonyok és a táplálkozás javulása, a városias infrastruktúra kiépülése jelentős mértékben meggyorsította az új típusú család kialakulását. Az életkilátások javulása átrendezi a családtagok életkori viszonyait. Fokozatosan eltűnnek a nagy korkülönbségek miatt "össze nem illő párok": az emberek egyre kevesebb hányada házasodik hitvestársa halála után újra, így a házaspárok életkora egyre jobban közeledik egymáshoz. Nyugat-Európában az 1600-as évektől az 1900-as évek végéig terjedő időszakban egyre későbben kötöttek házasságot az emberek. Anderson adatai szerint ez az életkor a vidéken élő férfiak esetében 27-28, nők esetében pedig 25-26 év.

   A hasonló életkorú és így hasonló testi-fizikai kondíciókkal rendelkező házastársak között nagyobb az esély az érzelmi kapcsolatok kialakulására is. Sőt, a házasságkötéskor is egyre nagyobb szerepet játszik már az esztétikus külső, a személyes vonzerő. A házastárs kiválasztásakor egyre többször játszik döntő szerepet a ,,romantikus szerelem".'5 (Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy ebben a korszakban, egészen a 19. század végéig a felső- és középosztálybeli szülők erőteljes nyomást gyakoroltak gyermekeikre a párválasztás tekintetében.)

   Az ekkor kiteljesedő új, polgári családmodell16 már nem csupán élet- és gazda~ sági közösség. A kor társadalmi-gazdasági átalakulásai folytán - mindenekelőtt a bürokratikus államhatalom kialakulása és a nagyarányú iparosodás eredményeként - a polgárság üzleti és családi életében is mélyreható változások következnek be. Az ezt tükröző polgári családideál szerint a férfi racionalitás és aktivitás megtestesítőjeként a család üzleti életének irányítója, míg a nőt érzelmi gazdagsága és passzivitása a család magánéletének gondozására predesztinálja. A férfi-nő, férj és feleség kapcsolatát már nem kizárólag a közös munka összehangolásának szempontjai, hanem a szeretet, a bizalom és a kölcsönös vonzalom határozza meg. Mindezek a változások nem csupán a külsőségekben, hanem a polgári lakóház belső tereinek kialakításában, a nyilvános és magánélet területeinek elkülönülésében is megnyilvánulnak. A gyermekkor többé már nem a munka világába való korai és fokozatos betagolódás időszaka, hanem azt egyre inkább olyan sajátos élet-' kornak tekintik, amelynek jellegzetes fejlődési szakaszai és azokkal összefüggő feladatai vannak, és ezek optimális feltételeit a szülőknek kell megteremteniük. Alapvető kötelességük, hogy gyermekeikből derék, eszes embert neveljenek.

   A szülők számára készített tanácsadó könyvek mellett megjelenő a gyermek.: és ifjúsági irodalom jóvoltából a gyermek irodalmi hősként is a színre lép. Megjelennek először a fiúk, majd később a lányok számára készített gyermekruhák, majd a gyermekjátékok. Kialakulnak a gyermekkorral kapcsolatos ünnepek; a gyermekek születésnapjának meg ünneplése és a karácsony mint a polgári család összetartozásának bensőséges ünnepe. Az ebben az időben kibontakozó polgári család egyre inkább olyan érzelmi kötődésen alapuló közösségé válik, amelynek középpontjában a gyermek áll. 17

Európa lakosságának nagy része még a_18. században is vidéken élt, és a gyakori háborúk, a rossz termés és az azokat követő infláció folytán a városi és falusi alsóbb néprétegek gyakori éhínségekkel is súlyosbított nyomorban éltek. A pauperizmus a korszak alapvető társadalmi problémája, Európa-szerte jelentős a koldusok és a csavargók száma. A faluközösségekben élő vidéki lakosság népi kultúráját a helyi szokások, hagyományok szabályozzák, és azt a tudás szóbeli, szájhagyomány által történő átszármaztatása jellemzi, így abban még nincs szerepe az írni-olvasni tudásnak. A paraszti társadalom még hosszú időn át megőrzi a hagyományos nagycsalád intézményét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.